papsajt

Munkától elgyötört testem lépdel felfelé a padlószőnyeggel borított lépcsőn, vagyis csak lépdelne ha csak nem szúrná ki sasszemem Őt, ahogy az egyik lépcsőfok sarkában pózol. A pókot. Kedves lény ő, olvastam. Meg azt is, hogy akárcsak a többi hülye bogár, ő is jobban fél tőlem, mint én őtőle. De azért kíváncsi vagyok ezt vajon honnan tudják, folytatott valaha, bárki értelmes beszélgetést egy pókkal?
Szóval ledermedek, kicsi sikoly hagyja csak el a számat, akkora, hogy tudja a férfi, hogy asszonyának segítségre van szüksége. Csak hát a férfinak pókiszonya van, nagyobb, mint nekem! Lefekvés előtt kétszer csekkolja a sarkokat, hogy biztos pókmentesek-e. folytatás

regenylapok

Minden olyan magától értetődően volt üres. A járda nedvesen csillogott a nemrég hullt esőtől. A városban már nem járt egy lélek sem, sárgán villogtak a közlekedési lámpák. Apró szélrohamok kavarták fel az avart. Hazafelé tartottam egy hosszú, kétarcú nap után. Árnyékom hol előttem nyúlt el, hol a hátam mögé lopakodott, ahogy magamban számoltam a villanyoszlopokat. Még ötven, és tudtam, a sugárút végére érve meglátom majd hálószobám sötét ablakát. A fáradtság combomból a hátam felé tartott, de tudtam, megállni sosem szabad. Hiszen az újraindulás mindig megterhelőbb, mint kitartani a lépések monoton ritmusát. folytatás

talema

A Híradóban csak annyit hallottam, hoyg az ausztrál miniszterelnök bocsánatot kért az "elfelejtett ausztrálok"-tól. Ezt a kifejezést nem tudtam értelmezni, úgyhogy keresgéltem kicsit (mert szokás szerint háttérzajként ment a tv mellettem), s azóta sem hiszek a szememnek.
Nagy-Brittannia válságkezelő programja volt, hogy több tízezer gyereket, akik szegény vagy széthullott családokból származtak, hajóra raktak és elszállítottak Ausztráliába, majd dolgoztatták őket. A civilizáció szeméttelepe volt az a kontinens, 1930 és 1970 között. folytatás